Bevallom, jómagam is, amikor először hallottam-olvastam a „szerdahelyi várról”, azt hittem, valami tévedésről van szó, hiszen nincs tudomásunk arról, hogy a mai Dunaszerdahely területén valaha állt is volna vár (kisebb földvárat leszámítva). Mégis, mi őrződött meg akkor még egészen a 19. századig, sőt még a 20. század elejéig is a nép emlékezetében várként? S pontosan hol is állt ez az állítólagos vár?
Hogy a végére járjunk a történetnek, egészen vissza kell mennünk a település történetében – pontosan a középkorba.
Egy 1435-ös, Luxemburgi Zsigmond király által kiadott oklevélben, amely a Kondé család levéltárában őrződött meg, olvassuk, hogy a nádori és ispáni találkozás szerdahelyi színhelye a Sacere, azaz a Szentfundus volt. A leírás szerint a találkozók előbb szentmisén vettek részt, majd a Szentfundusban lévő temetőben tartották meg a gyűlésüket. Ez az oklevél is mutatja, hogy a 15. század elején már bizonyosan létezett az a Szentfundusnak nevezett terület, amely lényegében magába foglalta a templomot és az azt körülölelő régi temetőt – mindezt pedig nagyobb mint embermagas kőfal övezte-védelmezte. Ha valaki látott már például Erdélyben hasonló kőfallal körbevett templomot, tudja, mennyire hasonlít az egy várra.
Ez a kőfal által határolt terület – vagyis a Szentfundus (neve szerint: szent, azaz sérthetetlen telek, terület) – eleve nem lehetett kis alapterületű, amit abból is láthatunk, hogy volt benne hely arra, hogy gyűlést lehessen tartani falai között, ráadásul a legkorábbi szerdahelyi temetőt is itt találtuk (1780-ban temettek oda utoljára). Innen már érthető mindannyiunk számára, hogy bizony a Szentfundus őrződött meg „szerdahelyi várként” a népi emlékezetben (élénken „élve” még a 19. századig). A hagyomány azt is megőrizte, hogy ehhez a falhoz, „várhoz” épült hozzá még inkább aztán a település. S mint az elnevezés is mutatja, a Szentfundus számos alkalommal védelemül is szolgált az ide menekülők számára (erről több oklevélben is hiteles tanúbizonyságot találunk).
Hogy a kőfal pontosan merre haladt, azt nem tudjuk, de vélhetőleg a mai templom körüli tér nagy részé magába foglalta: talán éppen a mai üzletsorok mentén, egészen a parkolóig benyúlhatott. Tudjuk, hogy állt, amikor 1518-ban mellékhajóval bővítették a templomot, de 1742–43-ban is, amikorra a templomot átépítették, magasították. A kőfal leírását ott leljük az 1780–84 között készült első katonai felmérés térképének megjegyzésében, s olvashatunk róla az 1781-es Batthyány-féle egyházlátogatási jegyzőkönyvben, ahol azt is említik, hogy a falon belül még (a templomtól nem messze) ott állt az Urunk szenvedése kápolna (valahol a mai szökőkút helyén).
A több évszázadig létező Szentfundus falát csak az 1800-as évek legelején bontották el, 1801-ben az említett kápolnát is (egykori jegyzőkönyvekből még az is kiderül, hogy a kápolna falának a tövében egy fazéknyi pénzt találtak), majd lassan, fokozatosan a temető is beépült, felszámolódott, „eltűnt”, a Szent György-templom köré pedig kisebb és szolidabb kerítés került.
Érdekes, hogy nemcsak a Szentfundus, de maga a temető emléke is olyannyira feledésbe merült Szerdahely szívének, azaz az óvárosnak a beépülése után, hogy például a Csallóközi Lapok egyik 1928-ban közölt cikkében külön érdekességként írják a következőket. „Középkori temető nyomaira akadtak Dunaszerdahelyen. A dunaszerdahelyi róm. kath. templom környékén a Breuer Salamon-féle ház lebontása közben egy középkori temető nyomaira bukkantak. Eddig számtalan csontvázat ástak ki és a csontok mellett a XII–XIII. századból eredő különféle tárgyakra akadtak.”
Nem csodálkozhatunk hát azon, ha az 1800-as években is főleg az akkori időseknek emlékezetében élő, bár elhomályosult „szerdahelyi vár” nyoma szinte eltűnt a (duna)szerdahelyi köztudatból. Szinte – mert szerencsére a 20. század első felének krónikása, Hartmann József (bár részleteiben ő maga nem ismerte történetét) még érdemesnek tartotta, hogy lejegyezze: Szerdahelyen is állott egykoron „vár”.
Nagy Attila helytörténész
