Most, az iskolai beiratások kapcsán sokaknak eszébe jut, milyen is volt régi iskolájuk, amikor még ők koptatták az iskolapadot. „Bezzeg az én időmben minden másképp volt!” – mondogatjuk. Mégis elcsodálkoznánk, milyen is volt több emberöltővel ezelőtt, a régi időkben iskolába járni…
Tekintsünk most vissza néhány száz évvel, és keressünk elsárgult krónikák, iratok lapjain néhány kiragadott „oskolabeli” érdekességet az igazán régi időkből.
A régióban eléggé korai időkre (van, ahol a 14. századra!) visszanyúlik az oktatás, pontosabban a felekezeti oktatás története, ugyanis csak a Mária Terézia által kiadott 1777-es Ratio Educationis teremtette meg az első egységes, az állam felügyelete alatt álló oktatási-nevelési rendszert. Előtte az „oskolák ügye” az egyes vallásfelekezetek ügye volt.
1560-ban a katolikusoknál például az Oláh Miklós esztergomi érsek vezette nagyszombati zsinati határozatok XXV., az iskolamesterekről szóló fejezete rendelte el, hogy az egyházmegye területén minden plébániának tanítót kell alkalmaznia, aki a gyerekeket vallási ismeretekre, olvasásra, írásra és egyházi énekekre tanítja.
A legfontosabb tananyag ebből adódóan a katekizmus, vagyis a vallásismeret volt, amit bibliai történetekkel, egyházi énekek tanításával bővítették, és persze írást, olvasást is oktattak. Később bővült a tananyag: megjelent a bibliatörténet, a számtan, de a szorzótábla ismeretére, a geográfiára, vagy a Magyar Királyság történetére is komolyabb figyelmet fordítottak.
Maga az iskolaépület is más volt, mint manapság, hiszen a 16., de még a 19., sőt sok helyütt a 20. század elején is az oktatás színtere az ún. iskolaszoba volt – egy kisebb, padokkal telezsúfolt nagyobb lakószoba (többnyire itt lakott a tanító is), amelyhez kis konyha, kamra, gazdagabb helyeken melléképület, például istálló tartozott. A fizetés sem volt magas, ezért mellékállás is kellett a tanítónak. Így alakult ki a kántortanítói hivatás, merthogy a szerény összeget kántorkodással, harangozással kellett kiegészíteni. (A 20. században vált csak szét e „hivatal”, például Dunaszerdahelyen Jakatics Sándor volt az utolsó kántortanító.)
Azon túl, hogy a földesúr, illetve az egyes települések is segítették a felekezeti iskolákat, másunnan is kellett pénzt szerezniük: a szülőktől.
„Az Oskola Kassájáról avagy szerzett pénzéről, és szerzésének módjáról.
Az oskolai tanitó öszve szerzett pénzből az oskolának tsináltatott egy perselyt, mellybe minden szerzemény öszve rakatik: Ezen pénzből minden oskolai szükségek: úgymint: kréta, Spongyia, Ténta az egész író ifjúságnak számára, plajbászok á lineazásra, linealisok, tzérna, tű, sőt még a legszegényebb gyermeknek elősegitésére is kikerül.” – írják 1831-ben Szerdahelyen.
Volt hely, ahol a későn jövőknek a perselybe kellett pénzt dobniuk, de jegyezték az „oskolából való kimaradást”, a tisztaságot, a „letzkék” meglétét, s még az „erköltsökre, tsendeségre” is vigyáztak.
Az iskolákat természetesen a járványok, természeti csapások sem kerülték el, ilyen emlékezetes csapás volt errefelé például 1740 tele, amely, mint azt a krónikák ránkhagyták: „pusztulást hozott ránk a szelekkel, amelyekkel december 20-án olyan szörnyű mértékben uralkodott, hogy sok ezer embernek okozott kárt, ehhez járult akkora árvíz, hogy láttán mondhattad volna: tenger az egész! Ugyanis december 24-én valóban olyan hevesen dübörögtek a vizáradatok, hogy csaknem mindent elmerítettek. (…) A terméketlenség sötét hona nehezedett rá a vidékre.”
De a járványok is éreztették hatásukat: „Az 1831nek Kisasszony, Szt Mihály, és Mind Szent havában uralkodó Cholera nyavalya, az oskolabéli ifjúságnak számából 1 leányt, Ulitsny Ersébbetet, 14 esztendőst: és 1, 12 esztendős fiút ragadott el, Mihályi Mátyás Istvánt” – írják az egyik szerdahelyi iskolai krónikában.
Természetesen csupán néhány „oskolabéli” momentumot ragadtunk ki a teljes egészből – érzékeltetve mégis: azokban az időkben is másképp volt minden…
Nagy Attila
