Az érthetetlen, felkavaró bűnügyek, a rablások, lopások is mindig megbotránkoztatták az embereket – s egyben vegyes érzéseket keltve bennük, mérhetetlen kíváncsivá is tették őket. Nemcsak ma – évszázadokkal ezelőtt is. Nem csoda hát, ha több ilyen esetet találunk még a korai oklevelek, krónikák sorai között is… Lássunk néhány érdekes dunaszerdahelyi esetet!
Egy 1336-os oklevélben, ahol Szerdahely környékének leírását olvashatjuk, több tó nevét is megleljük. Nem csodálkozhatunk ezen, hiszen Dunaszerdahely környéke a 19. század derekáig bizony mocsaras, lápos, vizenyős terület volt. Az egyik tó elnevezése azonban már érdekesen szembeötlő, ugyanis ekképp hívták a helyiek: Gonosz-tó (Gonuztho). Hogy milyen okból, azt ma csak találgatni tudjuk…
Egy másik érdekes feljegyzés 1347-ből maradt ránk az Amade család oklevéltárában, mely szerint a nemesi családok nézeteltérései, vetélkedései során valakit meggyilkoltak, s a megtámadottak a Szent György-templomba (és az azt körülvevő temetőbe) menekültek. Az ötven évre rá már okiratokban is előforduló Szentfundus (Sacere), azaz „sérthetetlen terület” elnevezés is mutatja, hogy a templom bizony többször is védelméül szolgált az odamenekülőknek. Az egyházi sérthetetlenséget akkoriban nem nagyon merték megkérdőjelezni.
Ha minden igaz, 1355-ből származik az első (legalábbis oklevélben feljegyzett) szerdahelyi tolvajnak a neve: ő volt Mihály. Szégyenletes lehetett az esete, hiszen a feljegyzések szerint nem másnak, mint a Szent György-templom Péter nevű harangozónak volt a fia – s az alma úgy látszik, messze eshetett a fájától. Ugyancsak 1355-ös a szerdahelyi (s akkoriban véresen botrányosan hangzó) Lucifernek is az említése – legalábbis egy helyi Bertold nevezetű csavargó, akinek egyébként szerdahelyi származású felesége ugyancsak tolvaj volt, neveztette így magát. Ha feljegyezték, biztosan okot adott rá, mindenesetre így Bertold-Lucifer „beírta magát” a történelembe.
1409-ben egy a régi (azaz a templom előtti) piacon történt verekedés keltett nagy szenzációt a kis településen, amit Péter és társai kezdeményeztek – „húzva így” magukra későbbi kihallgatások sorát és végül a pénzbüntetést.
1506-ban ismét a nemesek civódásának színhelye Szerdahely: ugyanis az itteni békebíráknak kellett eldöntenie, hogy kinek ítéljék az elhunyt Várkonyi Amadé Györgynek a fiát: elrablójának, Várkonyi Amadé Istvánnak, avagy anyjának, Katalin özvegynek. Végül azt határozták, a fiú egy-egy órás beszélgetéssel maga döntse el, a felek közül kinél kíván lakni.
Természetesen nem csupán oklevelek, de például a szerdahelyi Antal-féle krónika is megőrzött több, persze későbbi gyilkosságot, rejtélyt (az itt leírt gyilkosok nevét rövidítjük). Lássunk néhányat innen is:
„1914. augusztus 16-án a Kereszt vendéglőben S. Miklós nádszegi származású munkás szóváltásba keveredett a vendéglő tulajdonosával, Polák Ignáccal. Később S. elhagyta a vendéglőt, de a kocsmáros fiai, a 14 éves Géza és a 15 éves Móric követték őt, s utolérve a községház kapuja előtt megtámadták. A zsebkésével védekező S. mindkét fiút halálosan megsebesítette, s bele is haltak a sérülésbe. A később odaérkező apa is megsérült, de felgyógyult. S-t a helyszínre érkezett rendőrség azonnal letartóztatta, s a bíróság 15 évi fegyházra ítélte, majd rövid börtönbüntetés után az olasz harctérre került.
1918 decemberében a 66 éves Kohn Éliás dunaszerdahelyi lakóst az országúton gyilkolták meg ismeretlen tettesek.”
Egy pillanatra megállunk az utóbbi gyilkosságnál: az ugyanis az első világháború utáni zűrzavaros időben történt. Egy másik forrás mutat rá erre az időszakra érzékletesen:
„...a hazatért katonák, főleg a fiatalok folytatták a rendetlenkedéseiket. A vagyonosabb gazdákat, urakat, főleg a zsidókat igen sok helyen kifosztogatták. A jegyzőket számtalan községből elkergették. (…) Katonaság, rend az országban nem lévén, senkitől sem féltek.
1919 évi január hó 4 és 5-től kezdve a dunaszerdahelyi fogolytábort fosztották ki a környék lakósai. (…) Az ilyen belső zavargások, terrorizálások, a békés lakosság állandó zaklatása s nyugtalanítása következtében a dunaszerdahelyi közigazgatási hatóság és a zsidók a már Tallósnál lévő cseh megszálló csapatok segítségét (kényszerültek) igénybe venni, kik a Kisduna ágon átkelve körülbelül 200 emberből álló csapattal megszállták Dunaszerdahelyt január 8-ikán délelőtt 11 órakor; elsősorban a vasúti állomás épületét foglalták el. Ezekből látható, hogy a cseheket a belső kérhetetlen zavargások miatt hívták be Csallóközbe először is Dunaszerdahelyre.”
Nem elemezve most az 1919-es helyzetet, térjünk vissza az Antal-krónikához:
„Ugyancsak ismeretlen tettesek lőtték agyon Ambrovics Simon volt orosz hadifoglyot a 247. számú házban 1919. november 9-én. 1919. december 19-én a 246. számú házban Weisz Hermann 62 éves vendéglőst lőtték le ismeretlen tettesek.
1924. november 9-én P. Oszkár kocsis ekevassal csapta agyon Széher Ernő dunaszerdahelyi lakost, utána pedig kirabolta. A gyilkost a bíróság 15 évi fegyházra ítélte.
1945. február 20-án a Vásártéren két férfihullát találtak. A negyven év körüli férfiak valószínűleg az izraelita felekezethez tartoztak, s halálukat lőfegyver okozta. Az egyik halottnál talált papírlapon a Weisz név volt olvasható.
1955-ben a Teleki utca 177. számú háza lebontásakor a munkások befalazott csontvázra bukkantak.
Ugyancsak 1955-ben Nemesszegben a volt Németh Miklós-féle ház bontásakor az utcai szoba padlózata alatt kb. 25 cm mélységben félig ülő félig fekvő csontvázat találtak, amely az orvosok vizsgálata alapján 150 év óta fekhetett e helyen.”
Ez utóbbi két esethez szinte idekívánkozik az Új Szó 2010-es cikke, a Csontvázakra bukkantak az építkezés során. „Csontvázak kerültek elő a Kondé püspök utcában zajló építkezési munkálatok során. Az előzetes vizsgálat megállapította, hogy a kétméteres mélységből előkerült lelet három-négyszáz éves. A két csontváz szokatlan, összegörnyedt testhelyzetben, egymás fölött feküdt – az archeológusok ebből arra következtetnek, hogy a két személy valószínűleg támadás áldozata lett. Ezt látszik megerősíteni az a tény is, hogy a földi maradványok a katolikus templomtól viszonylag messze voltak elhantolva, míg eleink a 16–17. században szigorú szabályok szerint, a templom körüli sírkertben temetkeztek” – írták le akkor az esetet. Sajnos mindmáig nem került a nagynyilvánosság elé erről több információ.
Visszatérve az 1955-ös nemesszegi esethez, a helyi legendárium és visszaemlékezések szerint az ott talált félig ülő félig fekvő csontváz egy hírvivő katona volt, akit az akkor még álló nagy udvarházban gyilkoltak meg, és temettek el sebtében (az később ott lakók szerint a pince padlózata alatt feküdt a holttest). A ház asszonya értesülve a gyilkosságról, a kapu fölött szoborfülkét készíttetett, ahová egy Mária szobrot helyeztek el, amely a lebontott udvarház helyén felépült kis ház oromzatára is odakerült. A nemesi házban talált iratokat még 1955-ben Antal András összegyűjtötte, elvitte – ezek sajnos máig nem kerültek elő. Ami viszont megmaradt, az ugyancsak a pincéből került elő: a ház urainak, az ősrégi csallóközi nyéki Németh családnak a pecsétnyomója.
Vajon ki tudja, mennyi titkot, borzalmat rejt még a föld, s mi minden rejtőzhetik ma is a lábunk alatt?
Nagy Attila helytörténész
