• Isten hozta
    Isten hozta

    Isten hozta

    Az én városom, Dunaszerdahely helytörténeti portálon!

    2012. június 22-én indult helytörténeti portálunk célja egyértelmű: sajátos választ akarunk adni a körülöttünk élő emberek számára, hogy mit jelent magyarságunk, mit jelent a gyökerekhez való kötődés, az identitásnak ezek a szálai hogyan is határozzák meg a mi magunk, de főképp gyermekeink jövőbeli életét, boldogulását. Múlt nélkül nincsen jövő, szokták mondani. Mi ezt a múltat akarjuk a kedves szöfröző előtt feltárni, megmutatni. Jelként felemelni...

    Elolvasom a legújabb bejegyzéseket!

     

  • Várjuk a segítségét!
    Várjuk a segítségét!

    Várjuk a segítséget!

    Dunaszerdahely emlékeit kutatjuk!

    Sajnos mindig kevesen vagyunk, és hogy jó munkát, mindenki számára értékeset hozzunk létre, ahhoz az Ön segítségére is szükségünk van. Keressük Szerdahely még ma is fellelhető emlékeit - képeket, képeslapokat, dokumentumokat, régi újságokat (pl. Csallóközi Lapok, Csallóközi Hírlap), tárgyi emlékeket stb. Ha tud, vagy szeretne segíteni, kattintson a lenti gombra!

    Igen, segítek!

     

  • Ön mire emlékszik?
    Ön mire emlékszik?

    Ossza meg emlékeit!

    Ön mire emlékszik? Írja meg nekünk!

    Sokan visszaemlékeznek még a régi városra, az egykor itt élt emberekre. Az emlékek elő-előbukkannak. Írja meg nekünk ezeket, még ha csak pár sorban, gondolatfoszlányban is. Segítse így is a munkánkat!

    Szeretnék pár sort küldeni

     

  • Küldjön hírt, programajánlót!
    Küldjön hírt, programajánlót!

    Küldjön hírt, programajánlót!

    Írjuk meg együtt a közös szerdahelyi eseménynaptárt!

    Sokszor kellemetlen, hogy nem tudunk egymás rendezvényeiről, programjairól. S milyen jó lenne, ha mindezt végre egy helyen tudnánk megnézni.

    A jobb oldalsávban található eseménynaptárral ez lenne a célunk. Azonban hogy minél színesebb és gazdagabb legyen ez a programajánlat, bizony szükségünk van arra is, hogy minél többen elküldjék programajánlókukat!

    Hírt,  eseményajánlót küldök!

     

Csaplár Benedek

Piarista tudós, néprajzkutató. 1821-ben született a Szerdahely melletti Újfalun, szülei Csaplár Ignác és Dobos Erzsébet voltak. Középiskolai tanulmányait az érsekújvári ferences gimnáziumban kezdte, majd a bencések pozsonyi és nagyszombati gimnáziumába járt. Mivel hivatást érzett a szerzetesrendi tanításra, 1836-ban belépett a piarista rendbe. 1841–43-ban Kolozsvárott bölcseletet és klasszika-filológiát, 1843–45-ben Nyitrán, 1845–46-ban Pozsonyszentgyörgyön tanult teológiát. 1846-ban szentelték pappá.

Már másodéves novíciusként 1837-ben a privigyei elemi iskola első osztályában tanítani kezdett. 1840 és 1841 között Besztercén volt elemi iskolai tanító. 1846-tól Kolozsváron, 1848-tól Budán, 1849–50-ben Mosonmagyaróvárott gimnáziumi tanár. 1851-ben megismerkedett Ipolyi Arnolddal, akinek jelentős segítséget nyújtott mitológiai kutatásaihoz. 1851-től a lévai, 1852-től a nyitrai, 1853–67-ben a szegedi piarista gimnázium tanára. 1861-ben tevőlegesen, anyagilag támogatta ő maga és családja is a szerdahelyi katolikus iskola újjáépítését. 1867–70-ben a tatai piarista gimnázium igazgatója. 1870-től rendje történetírójaként a fővárosban élt, közben 1874–75-ben Vácott tanított.  A Magyar Tudományos Akadémia 1886-ban levelező tagjává választotta, 1887-től pedig a Szent István Társulat tudományos és irodalmi osztályának, és a vatikáni oklevéltár szerkesztőbizottsági tagja. 1906-ban bekövetkezett halálát egy anarchista okozta, aki megtámadva az idős papot, súlyos sérüléseket okozott neki.

A dunaszerdahelyi születésű paptudós, aki Dobos Erzsébet és Csaplár Ignác fia­ként látta meg a napvilágot, gyakran megfordult szülővárosában is, és az itteni oktatás alakulását is figyelemmel kísérte.
1861-ben egy ünnepnapi szerdahelyi közgyűlésen lángoló szavakkal szólt az akkor már eléggé leromlott állagú katolikus iskola megmentése ügyében, amely beszéde végén kétszáz forintott tett le az iskola javára. Őt követve több képviselő egymást túllicitálva adakozott, így elhatározva az iskola újjáépítését.
1862. június 10-én letették az alapkövet a régi nádfedeles iskola helyére, a templom tőszomszédságában. A régi helyett, a régi helyén új iskola épült – köszönhetően Csaplár Benedeknek. Az alapkőbe, az utókor számára leforrasztott rézládikában pénzérméket helyeztek el, és egy írást, amelyben az ősök örök és halhatatlan emléket állítanak Dunaszerdahely katolikus iskolája újjáépíttetőinek. (Az 1972-ben, az épület lerombolásakor meglelt írás itt olvasható.)
Nagy Attila helytörténet-kutató

 

Csaplár (Gáspár) Benedek
(Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, Magyar Tartományfőnökség új levéltára, Kegyeletes életrajzok. Az 1907-es szöveget változtatások nélkül közöljük)

Apiarista rend beesküdött gyémántmisés áldozópap tagja – született Dunaszerdahelyen, Pozsony megyében, 1821. évi januárhó 3-án.
Első neveltetéséről részben a városi iskola mostoha állapota, részben gyöngébb testi egészsége miatt jórészt maga édes atyja gondoskodott, a ki jámbor életű, értelmes és józan gondolkodású ember s a városnak elég jómódú és tiszteletnek örvendő polgára volt. Maga is több nyelvet beszélvén, azon volt. hogy azokra gyermekét is megtaníttassa. Így került a tót nyelv elsajátítása végett a gyermek 9 éves korában Érsekujvárra egyik nagybátyjához, a hol a városi iskola legfelső osztályába jutott be, a melyet első diákiskolának neveztek. Gyöngél­kedő egészségi állapota miatt azonban innen csakhamar távoznia kellett s az 1831/2. tanévben már a pozsonyi gymnasium második osz­tályában találjuk, a hol középiskolai tanulmányait voltaképen megkezdette. Két osztályt végzett csupán Pozsonyban, de ez az idő a fogékony elméjű fiúnak elegendő volt arra, hogy iskolai tanulmányai mellett a német nyelvben is oly haladást tegyen, a melyre, mint biztos alapra, későbbi tanulmányaiban sikerrel építhetett. A következő három évet a nagyszombati gymnasiumban töltötte el, a melyben ernyedetlen szorgalommal végezte tanulmányait s a hol a német és tót nyelv megtanulására és gyakorlására is bő alkalmat talált. Tanárai, a jeles benczésrend tagjai, szeretettel karolták fel a törekvő ifjat s tisztes papi életükkel, tanári tekintélyökkel oly mély és vonzó hatással voltak reá, hogy csak a véletlennek tulajdonítható, hogy a szent-Benedek-rend tagja nem lett. Egy alkalommal ugyanis, a gymnasiumi tanfolyam utolsó évének tavaszán, mikor már a pályaválasztás ideje közeledőben volt, véletlenül, tanulgatás közben egy művelt fiatal emberrel találkozott, a kinek mellbetegsége miatt, nagy sajnálatára, el kellett hagynia rendünket; ez a fiatal ember annyi szeretettel beszélt neki rendünkről, hogy Csaplár, a kinek gyermekkora óta a papi pálya volt a vágya, rendünkbe folyamodott felvételért, a mit is megnyervén, 1836. szeptember 14-én magára ölté szerzetünk ruháját Privi­gyén.
Csaplár Benedek novitius társaival együtt lelkes buzgalommal végezte Kernaszt Eduárd magister, az áldott lelkű és nagyérdemű nevelő-tanár vezetése mellett első papi tanulmányait, de az előírtakon kivül jutott idő a hasznos önképzésre is, különösen a latin és német nyelv és irodalom alaposabb tanulmányozására. Törekvő hajlamaival bizalmat keltvén maga iránt elüljáróiban, a novitiatus második évében az elemi iskola első osztályának tanításával bízatott meg, s az ifjú novitius e megbízatásnak úgy felelt meg. hogy e mellett novitiatusi tanulmányait is végezte, sőt az önképzés hasznos munkáját is folytatta, habár – mint Nagy Alajos, Csaplár életrajzának írója, megjegyzi – a tanításon kivüli idejének nagy része telt abban, hogy a kis tót gyerekeknek tollat faragcsált és vonalozgatott –, mert még ott akkoriban ez így járta.
A novitiatusi két év kitöltése után, az 1838/9. évben Privigyén egy, a következő tanévben pedig Podolinban ugyancsak egy évig tanított a gym-nasiumban, de e mellett serényen folyt az önképzés munkája is, kedvvel olvasgatván a római klasszikusok mellett kora jelesebb magyar költőit, a régi podolini lengyel piaristák paedagogiai irásait s a német irodalom legkiválóbb munkáit, sőt magán szorgalomból megtanulta a franczia nyelvet is. Ez utóbbi évben Grosser János rendfőnök hivatalos atyai látogatása alkalmával tanítványaival egy magyar eclogáját adatta elő, a mely tetszésben részesült. Ugyanekkor ígéretet nyert Csaplár arra is, hogy óhaja szerint Kolozsvárra fog helyeztetni a filozófiai osztályok végzésére. Előbb azonban az 1840/1. tanévre Beszterczére helyeztetett Erdélybe, a hol az akkor dívó szokás szerint három osztályt is kellett tanítania egyszerre, t. i. a 2. és 3. elemit és az első latin osztályt; e mellett, mivel a plébániát rendünk látta el, rendtársunk a német egyházi beszédekre is vállalkozott. Munkabírását jól jellemzi az, hogy e nagy elfoglaltság mellett magán szorgalomból az olasz és görög nyelvet is tanulgatta s a német irodalom búvárolgatását is folytatta.
A következő két év alatt Kolozsvárott a filozófiai cursust végezte latinul s ismereteinek bővítése czéljából sűrűn látogatta a lyceumi és házi könyvtárt, megkezdte az angol nyelv tanulását s Platon műveinek fordítását, a mely később nyomtatásban is megjelent; s mindezek mellett figyelemmel kisérte kora politikai mozgalmait, olvasgatta Wesselényi, Kossuth és Széchenyi czikkeit s fontosabb munkáit s minthogy ezek közül a mérsékelt irányú Széchenyi müvei nyerték meg kiválóan lelkét, Széche­nyi szelleme, bölcs mérséklete, önzetlen hazaszeretete lett innen túl lelkének eszménye, melyet követni, javalni, arra buzdítani, egész életén át soha meg nem szünt.
Az 1843/4–1845/6. évek alatt két évig Nyitrán, egyig pedig Szentgyörgyön a theologiát tanulta lelkiismeretes buzgalommal s a mi szabad ideje volt, azt részint Platon műveinek fordítgatására, részint pedig a magyar nyelvben és irásmódban való önművelésére fordította. Mert, bár szívesen olvasgatta régibb iróink közül Révait, Dugonicsot, az ujabbak közül Czuczort, Vörösmartyt, Horváth Endrét és Horváth Cyrillt, s Toldy Ferencz Handbuchja nyomán a magyar irodalomtörténetből is szép ismeretei voltak : de a közélet és iskolák, a tudomány és közműveltség egyre magyarosodóbb irányzata, mellett úgy ő, mint theologus társai, kik vele együtt latin tannyelvű iskolákból kerültek ki, szükségét érezték annak is, hogy magukat a magyar nyelvben és irásmódban tökéletesítsék. Ily czélzattal alkották meg maguk között a Dugonics-társaságot, melynek vasárnapi conferentiáin szavaltak, műveket bíráltak, értekezéseket olvastak fel, s e mellett irói kísérleteik közlésére a Minerva czímű studiumi lapot is szerkesztették. Csaplár tevékeny tagja volt a társaságnak, együtt lelkesedett társaival a magyar költészet szépségein, de viszont nem késett hangoztatni Széchenyi mérsékletre intő elveit, ha azt a körülmények időszerűvé tették. Befejezvén Szentgyörgyön theologiai tanulmányait, 1846. júl. 26-án ünnepélyes fogadalmat tett s ez év augusztusának 6-án áldozópappá is szenteltetett.
Az 1846/7. évtől fogva két évig tanított Kolozsvárott, majd az 1848/9-ikben Budán, a hol azonban a közbejött zavaros állapotok miatt a tanítás csakhamar megszünt; rendtársunk akkor volt tanítványai iránt való szeretetből magánúton oktatgatta közülök azokat, a kik tanulni vágytak s a kik e végből egyes magánlakásokban jöttek össze, hogy önfeláldozó mesterük útmutatásai mellett tovább haladhassanak tanulmányaikban. Az idők viharai miatt ez az oktatgatás sem tarthatott sokáig, de azok a tanítványok, a kik ily módon nyertek tőle oktatást, később is mindig hálásan gondoltak jószívűségére. Budai tartózkodása alatt bátor közbenjárásával több szívességet tett s jelentékeny enyhítést eszköszölt ki Czuczor Gergely számára, a ki Riadó czímű hazafias verse miatt itt fogságban sínylődött.
Az 1849. év április havában áthelyeztetett Magyaróvárra, a hol még a következő tanévben is működött s utána Temesvárra kellett volna mennie, azonban gyöngélkedései miatt a tanítás alól felmentve, egy évig Szentgyörgyön tartózkodott, a mikoris növénytani tanulmányait folytatta nagy kedvvel s terjedelmes czikkeket közölgetett a Pesti Naplóban a »Magyar irodalom és nyelv« czímen. Ez időtájt ismerkedett meg Ipolyi Arnolddal is, a ki néphagyományok gyűjtésére terelte figyelmét s ő annyi buzgalommal végezte ez irányú tevékenységét később is, hogy, miként ezt Ipolyi Magyar Mythologiájában elismeri, Csaplár jelentékeny mennyiségű adattal járult munkája feldolgozott anyagához. – Ezen egy évi pihenő után, a melyet – mint látjuk – nemcsak testi, hanem lelki erőinek gyarapítására is szorgalmasan felhasznált, folytatta tanári működését, és pedig az 1851/2 évtől fogva Léván egy, Nyitrán ugyancsak egy, Szegeden pedig 14 évig, a mely után még Tatán három évig a gymnasium és elemi iskola igazgatója volt s ezzel, ha eltekintünk azon 3–4 hónapi tanárkodástól, melyet kisegítőképen évek mulva Váczon töltött, 27 évi tanári működése véget ért, mert az 1870/1. évtől fogva, mint a rend történetírója, állandóan Budapesten tartózkodott, de iskolában többé nem tanított.
Miként az eddig érintettekből is kivehető, rendtársunk attól az időtől kezdve, mikor rendünk ruháját magára ölté, állandó kitartással folytatott önműveléssel készült tanári pályájára. Az ismeretek gyűjtésében jeles tehetsége és vas szorgalma mellett kétségtelenül nagy segítségére volt széles nyelvismerete és kitünő emlékező tehetsége, mely még késő aggkorában is páratlan frisseségben állott rendelkezésére Már mikor a szerzetbe lépett, jól beszélte a német és közepesen a tót nyelvet anyanyelvén kivül; ezekben később folyton tökéletesítette magát s hozzájuk tanulta még a latin, görög, franczia, olasz és angol nyelveket, a melyek valamennyién olvasott, de közülök többön, különösen kitünően latinul, nemcsak beszélt, hanem írt is. Az évek során összegyűjtött hatalmas és értékes könyvtára tanúskodik róla, hogy e sok nyelvet nem tanulta össze hiába; de tanúskodott arról elméjének és lelkének ritka gazdagsága is, mely tömérdek kincsét foglalta magában az antik és modern irodalmak mezején gyűjtögetett ismereteknek. E nagy szellemi tőkéből bőven jutott az iskolának is, meg az életnek is; ott a tanulni vágyó ifjúságot, itt a tudományt kedvelő közönséget s a tudomány forrásait kutatókat gazdagítván kincseivel. Akár irásait olvastuk, akár élőszavát hallottuk, azonnal előttünk állott irodalmi ismereteinek szokatlanul nagy gazdagsága. Az iskolában váltakozva a magyar, német, latin és görög nyelvet és irodalmat tanította leginkább, s mindenütt biztos kézzel kalauzolta a reábízott ifjú elméket. Nem szorítkozott csupán az ismeretek közlésére, hanem a tudományok megkedveltetésére is törekedett; az anyagias gondolkodással szemben, annyi szeretettel, annyi lelkesedéssel emelte ki a tudomány és lelki műveltség értékét, hogy az nem maradhatott üdvös hatás nélkül tanítványai előtt. Taní­tásaiban alkalmilag ki-kitért az élet viszonyaira is, s a tanultakból levont üdvös tanulságok kifejtésével gyakorlati életbölcsességre oktatta tanítványait, a mivel ép úgy az élet számára nevelte őket, mint apróbb fogyatkozásaik elhagyására sarkaló figyelmeztetgetéseivel. Nemcsak tanított, hanem nevelt is, a mely kettős feladatot feltétlenül együttjáró szükségességnek hirdette ama modern, de téves felfogással szemben, a mely a nevelés terhét a családra hárítva, a tanár kizárólagos feladatának csupán a tanítást vitatja. Ö nevelő-tanár volt a szó igaz értelmében s e tisztes czímnek egész tanári pályáján teljes erejéből megfelelni is törekedett.
Csaplár Benedek iskolai munkáján kivül igen széleskörű tevékenységet fejtett ki az irodalom terén. Kora ifjúságától kezdve végső napjaiig állhatatos és buzgó munkása volt az irodalomnak, melyet egész sorozatra terjedő kisebb-nagyobb munkáival, értekezéseivel, felolvasásaival, hírlapi czikkeivel és kiadványaival gazdagítani törekedett. írott művei részint az irodalomtörténet, részint a közművelődés ügyét szolgálják, s bár tárgyuk szerint igen különbözők, mindannyi ép oly bizonyítéka lelke nagy műveltségének, mint a hazai közművelődés fejlesztésére irányuló buzgólkodásának. Irásra sohasem önző czélok, hanem mindenkor a legtisztább szándékú eszményi törekvések késztették. Szer­zetesi szobájának magányában csendes szemlélője volt az élet eseményinek s a mint ezek felett gondolatai megérlelődtek, megírta czikkeit, hogy azokban nézetének kifejezést adjon, követendő irányt jelöljön, jóra serkentsen, vagy bajtól óvjon. Ily eszmék és ily törekvések vezetik tollát, mikor hazai közállapotaink, közművelődésünk; közoktatásunk és közerkölcsiségünk viszonyairól elmélkedik ép úgy, mint mikor valamely helyi érdekű ügy foglalkoztatja. Az önmérséklő, lassabb, de biztosan haladó munkának embere, azé a munkáé, a mely koczkázat és veszély nélkül épít s mely higgadt megfontolással megállapított tervek szerint halad. Első munkálatai még arra az időre esnek, mikor nemzetünk a nagy átalakulás küzdelmeit vívta s lázas hévvel sürgette külső és belső ügyeinek az uj idők szellemében való rendezését; Csaplár, Széchenyi műveinek hatása alatt, a vérmes remények és csapongó vágyak ezen izzó korszakában a higgadt mérsékletet hirdette; mikor azonban a nagy nemzeti katasztrófa bekövetkezett s a kétségbeesés minden tetterőt megzsibbasztani látszott, ő azok közé állott, a kik a tétlen elcsüggedés helyett bizalmat és reményt hirdettek, s akik nem a sírva-vigadást, hanem a komoly munkát jelölték meg a bajok orvossága gyanánt. Ez időtől fogva – azt mondhatjuk – minden munkájának ez a vezető eszméje. A nemzeti művelődés alapja czímű nagyobb művében, melyet Széchenyi szellemének dedikált, a vallás-erkölcsi tiszta jellemet jelöli meg a hazafiság első kelléke gyanánt; azt sürgeti, hogy gyűjtsük össze néphagyományainkat, őrizzük meg történeti emlékeinket, mert a nemzeti és történeti hagyományok alapján ismerhetjük magunkat és fejlődésünk módozatait, ezektől várható a tiszta nemzeti tudat és a nemzeti érzelem tisztulása, s nemzeti haladásunk ügye a keresztény szellemen és nemzeti hagyományon nyugszik. Nemzeti nevelésünknek és közoktatásunknak is alapja a vallás, feladata a jellemképzés legyen az oktatás mellett; irodalmunk se hízelegjen a nemzetnek, hanem harczoljon a fényűzés ellen, tisztítsa a nemzeti érzelmet, legyen törekvéseink vezérfáklyája, világosítsa fel az elfogultságot s terelje helyes irányba a nevelés-oktatásügyet. Ime, nagy általánosságban az eszmék, melyek további műveiben különböző alkalmakkor és formában kifejezésre jutnak. – A népi és nemzeti hagyományok s a tájszók gyűjtésében maga jár elől jó példával; a társadalmi élet hóbortjait, a divatkórt, a divateszméket, divatszeszélyt, divatműveltséget és divatnevelést, a társadalom kozmopolita irányzatát és fonák viszonyait, a fiatalság hetyke elbizakodottságát, a felületességet, ízléstelenséget, ámító selejtességet, irodalmi idétlenséget, népszerűsködést, ünnepeltetést, a tétlen álmodozást, a szivárvány-kergetést, a demagógiát, a mulatozást és élvkórt s más egyéb hibáinkat, a melyek mint a füst és köd elsötétítik láthatárunkat úgy, hogy azoktól nem láthatjuk soha sem az igazság napját, sem az erények csillagait –, a gúny élével sujtja s helyükbe az értelmi értékek fokozását, az érzelmek emelkedését és tisztultságát, a jellemek erélyét, a józanságot, közügyszeretetet, áldozatkészséget, az evangeliumi szeretetet, erkölcsöt, vallásosságot kívánja a köz- és magánéletben egyaránt. – Tan- és nevelésügyünket érintő jelentékeny számú czikkeiben leplezetlenül feltárva hibáinkat és hiányainkat, a nevelés-oktatás alapjául ugyancsak a vallásos erkölcsöt, a fegyelmet, munkaszeretetet és alaposságot sürgeti a dédelgetés, vagy közönyösség és rohanva érlesztés helyébe.
A közműveltség fejlesztésére irányuló irodalmi működésében rendtársunk nem kívánt a szakíró szerepére vállalkozni; művei, melyekben közállapotaink erkölcsi, értelmiségi, anyagi, vagy szellemi viszonyaival foglalkozik, vagy a melyekben közoktatásunk és nevelésügyünk jelenségeit érintgeti, többnyire méla hangulatú, a konkrét eseteket gondosan kerülő, általánosságban tartott elmélkedések és szerény óhajtások inkább, semmint szakértekezések, vagy követelődző sürgetések; gondolatkeltő eszmélődések inkább, mint tételről-tételre haladó fejtegetések; szerény vélemények inkább, mint hangos kijelentések; szerény szerzőjük nem is kivánt velük egyebet, minthogy a gondolkodó elmék alkalomszerűleg valamely eszmére figyelmessé tétessenek, vagy helyesebb irányba tereltessenek. Általánosításra való hajlama, gondolatainak áradó bősége, kifejezésmódjának tömörsége és egyéni sajátossága bemélyedésre, elmélkedésre utalják az olvasót s e miatt e művek nem is tartoznak az úgynevezett könnyű olvasmányok közé; de annak, a ki a külsőn áthatolva az eszmék és gondolatok körébe jut, fényes bizonyságot szolgáltatnak az iró éles megfigyelőképességéről, tudásának szokatlan bőségéről, választékos ízléséről, mindenek felett pedig önzetlen jóakaratáról és mély hazafias érzéséről; tanúságot tesznek arról, hogy irójuk nemcsak sokat tanult, hanem sokat is gondolkodott s hogy a mire buzdít, vagy amitől óv, azt nem a saját egyéni java tekintetéből, hanem a köz, a haza érdekében óhajtja vagy ellenzi. Ez okra kell visszavezetnünk azt is, ha honfiúi aggodalmai között a közviszonyok ferdült állapotát, az önző vágyak térfoglalását, az önérzet túltengését eszményi felfogásával ellentétben látva, hangja itt-ott csípőssé, vagy gúnyossá lesz, a nélkül azonban, hogy a jó ízlés követelményeit csak egy pillanatra is figyelmen kivül hagyná. A köz- és társadalmi viszonyok szemmeltartása mellett szívesen foglalkozott rendtársunk, különösen szegedi tanárkodása idejében, helyi érdekű kérdésekkel is, és sok jó akarattal emelt szót egyes humanitárius, vagy egyéb gyakorlati eszmék érdekében; így az árvák ügye, gyermekmenhely, közegészség, kórház, tiszai védművek, iparos élet, iparos legényegylet, nőnevelés, nőegylet, közkönyvtárak, Dugonics-szobor, Szeged történetének megírása, füvészkert, gyümölcsfatenyésztés stb., meleg pártolásra talál nála s többször foglalkoztatja tollát. Csendes óhajtásai közül azóta több valóra vált s ha ebben nem is lehetett tevékeny része, az eszmék felvetésének és ápolgatásának érdemei mindenesetre őt illetik.
A kultúra érdemes munkásai iránt mindenkor mély tisztelet és hála lakozott rendtársunk szivében. Rendünk régi kimagasló alakjainak érdemeiről mindig a legnagyobb hódolattal beszélt; ismerte életkörülményeiket, törekvéseiket, munkáikat s mint követendő mintaképeket állítgatta fiatalabb rendtársai elé úgy személyes érintkezései alkalmával, mint irataiban. Kortársai iránt érzett tiszteletének szép jelét adja azon melegen megirt életrajzokban és kegyeletes emlékezésekben, melyeket néhányukról halálukkor a hírlapokban közzétett. – Az irodalom életjelenségeit is folytonosan figyelemmel kiséri; pártolására, művelésére buzdít, örvend egyes ünnepeinek, megjelöli feladatait, óvja hibáitól, elfeledett munkásainak emlékét felújítja; Szegeden megpendíti Dugonics szobra felállításának eszméjét, lelkes czikkeivel napirenden tartja s mikor az már megvalósult, Révai nagyszentmiklósi szobrának emelésében tevékenykedik, a mit szintén siker koronázott. Ányos Pálnak, a jeles pálosrendi költőnek, mély vallásos érzésről tanúskodó egyházi beszédeit adja ki, hogy a rászórt vádakkal szemben megvédelmezze s nyugvó porainak helyét emléktáblával kívánja megjelöltetni; Szabó István kazári plébánosnak s jeles hellenistának érdemeit nemcsak itthon, hanem a külföld előtt is méltatja s kitartó buzgólkodásával emléket állíttat sírja fölé; Lubrich Ágostot, a nagyérdemű paedagogiai irót és egyetemi tanárt, ekkor még képezdei tanárt Szegeden, ő buzdítja Nevelés­tu­dományának kiadására s minthogy ez anyagi akadályokba ütközött, megtakarított filléreinek feláldozásával teszi a munka megjelenését lehetővé, miként azt maga Lubrich említett művének ajánló soraiban hálásan elismeri; ugyancsak rendtársunk gyűjtése és fáradozása folytán állíttatott fel Lubrich díszes síremléke is Budapesten a kerepesi-uti temetőben.
E törekvései között szorgalmasan gyűjtögette rendünk történetének anyagát is; megszerkesztette a mű tervét s bele is kezdett annak megírásába latinul; belátván azonban, hogy ily nagyszabású munka megírására egy ember a siker reményével nem vállalkozhatik, fogyatékosat adni pedig nem akart, abbahagyta az irást s így rendünk történetéből nem is hagyott ránk egyebet, mint azon jelentékeny számú adatot, melyet nehány házunk történeti könyveiben és rendünknek a multban vezetett történeti könyvében felkutatnia sikerült.
Összes művei között kétségtelenül legnagyobb igényü a Révai Miklós élete czimü hatalmas munkája, melyből négy vaskos kötetet ki is adott, az ötödiket pedig, melylyel a mű befejeződött, kéziratban hagyta ránk. Révai személye, kora, működése, kora ifjúságától kezdve érdekelte rendtársunkat s évtizedeken át gyűjtötte az adatokat, hogy rendünk és nyelvtudományi irodalmunk e kimagasló alakjának életét hozzá méltóan megírhassa. A nagy szeretettel, gonddal, páratlan lelkiismeretességel megirt mű azonban, bár az 5-ik kötet kéziratával sem tekinthető teljesen befejezettnek, messze túlhaladja egy életrajz kereteit; korrajz az már, a melyből nemcsak Révait, törekvéseit, küzdelmeit és halhatatlan érdemeit ismerheti meg az olvasó, hanem mindazon viszonyokat, embereket, eszméket, a melyek között Révai élt, fejlődött és irt, szóval egész korát, még pedig annyi és oly megbízható adat nyomán, hogy ahhoz foghatót irodalmunkban nem sokat találhatunk. Az adatok roppant bősége, igaz, meglazítja műve szerkezetét; kitérései nem egyszer elvonják a figyelmet hősétől; egyes fontos részek hiányát is sajnosan kell nélkülöznünk; ámde mindezért abban, a mit megirt, bőven kárpótolja az olvasót a helyzet, a körülmények és a kor rajzával, a mi miatt e mű nélkülözhetetlen forrásmunkája lesz mindenkor azoknak, a kik akár Révaival, akár korával kivánnak foglalkozni. Csaplár Benedek e nagy művével nemcsak Révai­nak emelt fényes emléket, hanem saját nevének is, a melynél mindenkor tisztelettel fog megállni a páratlan szorgalommal és becsülettel végzett munkát méltányolni tudó olvasó.
Széleskörű irói munkássága révén, annak ellenére, hogy műveit rendesen különféle álnevek, betűk, számok vagy képletek alatt bocsátotta közzé, igen sokan ismerték rendtársunkat; sokan keresték fel olyanok, a kiknek a régi irodalom emlékei között búvárolva tájékozódásra, felvilágosításra, forrásművekre, vagy adatokra volt szükségük, s ő mindenkor készségesen bocsátotta rendelkezésükre ismereteinek gazdag kincseit, sőt közreműködését is, bár a nem egyszer tapasztalt fondorlatos visszaélés és hálátlanság miatt az elzárkózásra is lett volna elég oka; de sokan keresték őt fel olyanok is, a kik benne a tudóst s az irodalom fáradhatatlan buzgalmú művelőjét tisztelték. Ily módon a tudomány és irodalom nem egy jelesével állott összeköttetésben s ha erről valamely napló, vagy önéletrajz-félében kidolgozott művet hagyott volna ránk, sok érdekes adatot találnánk abban irodalmi és közviszonyaink megismeréséhez. – Közhasznú tevékenysége elismerésre talált úgy rendtársai, mint a tudományos és irói körök részéről, a mennyiben rendünk a kormánytanácsosi czímmel tüntette ki, a budapesti philologiai társaság tiszteleti-, a magyar történelmi társulat igazgató-választmányi-, a Szt. István-társulat tudományos és irodalmi osztálya rendes-, az athenei keresztény archeologiai társaság és a magyar tudományos akademia pedig levelező tagjává választotta.
Magánéletének szigorú elvek szerint való berendezése és lelki vonásainak szelid harmoniája rendünk tiszteletre méltó alakjává emelik Csaplár Benedeket. Rendületlen hű fia volt szerzetünknek, a melyet hasznos munkásságával és rendi szabályaink pontos megtartásával egyszerű viszonyai között is lelki nyugalommal és megelégedéssel szolgált; példásan tiszta életű pap volt, a ki ép oly alázatos buzgósággal végezte napi ájtatosságait, mint a mily benső meggyőződéssel hirdette szent hitünk igazságait a kathedrán és szószéken egyaránt; a felebaráti szeretet gyakorlásában örömét lelő s embertársainak javát szivén viselő ember, jószivű rendtárs, a haza sorsán aggódó s annak boldogulását minden erejéből előmozdítani törekvő tiszta jellemű, önzetlen hazafi s a tudományok szeretetét buzgón ápoló és sürgető tudós volt, a kit szavaiban és tetteiben a haza üdve és a közművelődés előmozdítására irányzott törekvés vezetett. Gondolkodásának eszményi irányával nem egyszer jutott ellentétbe a korszellem egyik-másik laza erkölcsű, vagy tévesztett nyomon járó jelenségével s e miatt a világgal való elégedetlenségének sokszor adott szavaiban és irataiban kifejezést, de ez azért lelkének összhangját meg nem zavarta, elkeseredetté nem tette s a közviszonyok javítására czélzó törekvéseiben sem tartóztatta fel.
Idejének minden óráját hasznosan tudta felhasználni s nagy kora daczára az unalmat nem ismerte. Napi ájtatosságain kivül az időt olvasgatásra, búvárkodásra és irogatásra fordította s csak este felé tartott pihenőt, a mikor napi sétáját szokta volt végezni a dunaparton. A folytonos szellemi foglalkozás azonban nem tette kedélyét zárkózottá; rendtársaival, vagy azokkal, a kik őt lakásán, vagy esti sétáin felkeresték, szivesen bocsátkozott léleküdítő társalgásba, s ilyenkor tudásának tág köre és emlékező tehetségének bámulatos üdesége nem közönséges élvezetet nyújtott. Az ó-klasszikai, hazai és világirodalom, a történelem és közélet ismeretéből gyűjtött adatok, nevek, évszámok és események ép oly pontosan, gyorsan és világosan állottak rendelkezésére, mint férfi, vagy gyermekkorának egyes élményei, melyektől pedig nem egyszer 70–80 év távolsága választotta őt el.
Köztisztelettől környékezetten, hasznos munkálkodás között így teltek rendtársunk életének évei a nélkül, hogy akár betegség, akár aggkorral együtt járni szokott gyengélkedések napi teendőiben akadályozták volna. Testi és lelki erőinek teljes épségében Isten jóvoltából így érte meg a mult év augusztusának 6-án áldozópapságának 60-ik évfordulóját, a melyen hálatelt szívvel mutatta be áldozatát az Úr oltáránál. Utolsó öröme volt ez jámbor életének, mert, bár mértékletes életmódja és egészségének állandó épsége Isten kegyelméből még éveket látszott igérni, egy ép oly megdöbbentő, mint felháborító gonosz merénylet véget vetett áldásos életének. Egy hétre ugyanis gyémántmiséje után esti sétájának végeztével 8 óra előtt ép hazatérőben volt, midőn házunk mellett egy anarchista tanoktól elvakított erőteljes gyári munkás haladt el mellette s visszafordulva oly súlyos ütést mért arczára, hogy attól egyensúlyát vesztve, a kövezetre esett s bal lábán czombtörést szenvedett. A súlyos beteg, Isten végzésében megnyugodva, keresztény nagy lelkéhez méltóan, egyetlen zúgolódó vagy panaszos szó nélkül tűrte szenvedéseit; az orvosi tudomány is minden lehetőt megtett, de a beállott com-plicatiók az életmentés minden reményét meghiusították, s rendtársunk a munkásnép boldogítására kifejtett buzgólkodásainak megrendítő tragikuma gyanánt egy munkás kezétől eredő ütés következtében, papi állásának áldozataként a halotti szentségeknek tiszta öntudattal történt felvétele után csendesen elhunyt az Úrban, 1906. augusztus 19-én, korának 86. és szerzetesi életének 70. évében, Budapesten.
Nyugodjanak békében! Kelt Budapesten, 1907. évi januárhó 27-én.

Magyar Gábor s. k.
rendfőnök

Könyvajánló

Nagyméretű album a katolikus templomról! Bővebben!

Képek beküldése | Képeslapok, dokumentumok feltöltése

Várjuk digitálisan és személyesen is az egykori képeket, képeslapokat, újságokat, emlékeket. Ide kattintva vagy online beküldheti azokat, vagy elérhetőségeinken kapcsolatba léphetünk!

Fórumozz! | Keress minket a közösségi hálón!

Az én városom, Dunaszerdahely elérhető a közösségi oldalakon is. Ha kérdése, észrevétele, ötlete, hozzászólása van, ott megteheti. Ide kattintva elérhet bennünket!

Az én városom | Helytörténeti verseny

Dunaszerdahely Város Önkormányzata várostörténeti versenyt hirdet az alap- és középiskolák, valamint az óvodások számára. Érdemes lesz bekapcsolódni!

Híres eleink mondták | Idézetek városunk jeles elődeitől...

Két szegényház számára hagyok huszezer forintot (...) és ekként a családom által megjelölt alkalmas helyen szegényház építtessék. Ugyanott szegények a család által vétessenek fel és amint az más szegényeknél is szokás, ruháztassanak és vagy naponként bizonyos összeg szabassék ki nekik, vagy élelmeztessenek.”

(Kondé Miklós püspök)

Feliratkozás hírlevélre | Hogy mindenről időben értesülj!

Küldj üzenetet! | Kérdezz bátran

Hány szeme van egy embernek? (Számmal írva!)
E-mail
Tárgy
Üzenet
You are here: Home Történelem Csaplár Benedek